Az instrumentális posztrockot játszó japán Mono február 9-én lép fel az A38-on. A koncert kapcsán a zenekar vezetőjével, Takával beszélgettünk fordított kísérletezésről, a szülőkről és cunamiról. Mono-interjú.

Emlékeztek még az első alkalomra, amikor Magyarországon játszottatok? Mi minden változott 2003 óta?

Mintha évezredek teltek volna el azóta. Tíz éve még egy aránylag friss zenekar voltunk, és a rajongótáborunkat építgettük. Ami nem változott, az az izgalom, ami az európai fellépéseinkkel jár. Továbbra is megragadunk minden alkalmat a turnézásra, hogy utazhassunk és új embereket ismerhessünk meg. A zenénk azonban sokat változott az utóbbi években, hiszen zeneileg és emberileg is fejlődtünk.  Magabiztosabban járjuk már az utunkat, és nagy tapasztalatra tettünk szert, mint kvartett.

A Mono koncepciója már 1999-ben is egy instrumentális zenekar volt. Miért döntöttetek úgy, hogy az énekes szerepe felesleges?

Már a kezdetektől, tinédzser korom óta instrumentális zenekart akartam alakítani. Talán az lehet ennek az oka, hogy szeretjük, ha marad tér a fantáziának – ez vonatkozik a filmekre és minden egyéb művészeti ágra is. A zene felidézhet egy álmot, egy szomorú vagy örömteli eseményt az életünkben, esetleg egy megmagyarázhatatlan spirituális élményt, amiben részünk volt. Embere válogatja. Az instrumentális zene engem olyan energiával tölt fel, ami segít megbirkózni ezekkel az érzelmekkel.

Melyek voltak a Mono eddigi mérföldkövei?

Egy kicsit összefolyik az egész (pozitív értelemben). Szeretném azt gondolni, hogy a karrierünk egy folyamatosan emelkedő tendenciát mutat hullámvölgyek nélkül. Emellett nem csak a sikereinket, hanem a kudarcainkat is értékelnünk kell, hisz mindennek oka van és mindent a javunkra fordíthatunk azzal, hogy tanulunk a dolgokból. Az albumaink mind különálló egységet alkotnak, fura módon mégis olyan, mintha egyazon láncnak a szemei lennének.  Reméljük, hogy még sokáig fűzzük majd ezt a láncot újabb és újabb lemezekkel.

Hova tehetjük az áttörés pillanatát az együttes életében?

Nem vagyok benne biztos, hogy ez lett volna a nagybetűs áttörésünk, mindenesetre kifejezetten szürreális élmény volt, hogy New Yorkban ünnepelhettük meg fennállásunk tízedik évfordulóját egy közös fellépéssel a Wordless Music Orchestrával. Végtelenül megtisztelő volt, hogy annyian repülőre ültek, csak hogy velünk ünnepelhessenek! Felidéztük az első amerikai koncertünket (amelyre szintén New Yorkban került sor). Akkoriban indultunk és még teljesen ismeretlenek voltunk.  Nem gondoltuk volna, hogy tíz évvel később egy teltházas bulit tartunk majd ugyanitt, ráadásul egy nagyzenekarral.

Hogyan ismerkedtetek meg a legendás hangmérnökkel, Steve Albinivel, és miért váltak el az útjaitok?

Már jó ideje kerestük a megfelelő hangmérnököt, amikor végül rászántuk magunkat, hogy megkörnyékezzük Steve Albinit. Hála istennek, elvállalta a munkát. Végtelenül szeretjük és tiszteljük Steve Albinit, de idővel éreztük, hogy muszáj valami újba vágnunk és ismeretlen vizekre vitorláznunk, ezért kerestünk az új albumunkhoz egy másik producert. Ez komoly kihívás volt számunkra.

Instrumentális zenekar lévén mennyire vagytok kísérletezőek?

Jelenleg a kísérletezéssel pont ellentétes irányba haladunk. Próbáljuk a lehető legjobban lecsupaszítani a zenénket és csak a négy alapvető hangszerre koncentrálni. Kíváncsi vagyok, mit tudunk kihozni két gitár, egy basszusgitár és egy dob nyers hangzásából.

Az új albumotokat (For My Parents) a szüleiteknek ajánlottátok.

Igen, e mögött az áll, hogy ráeszméltünk, egyszer mind elveszítjük a szüleinket. Ez a természet rendje. Hogyan viszonyulsz ahhoz, akitől származol, hogyan viszonyulsz az otthonodhoz, ahol felnőttél? Leástunk a gyökerekig. Ezt meg kellett tennünk, amíg még módunkban állt.

Két évvel ezelőtt pont Tokióban tartózkodtál, amikor földrengés és cunami sújtotta Japánt. Belegyúrtátok az átélteket valamelyik új dalotokba?

A természeti csapások egészen váratlan érzelmeket váltottak ki belőlünk a hazánkkal és a családunkkal kapcsolatban. Ráébredtünk, hogy mily illékony és törékeny is egy bensőséges pillanat.  Az új albumunkon ezeket a kavargó energiákat is megpróbáltuk kifejezni.

Kik voltak rátok a legnagyobb hatással?

Beethoven, Led Zeppelin, My Bloody Valentine.

Egy korábbi interjúban egyszer azt mondtad, hogy “a zenével ki lehet fejezni a kifejezhetetlent”. Van, aki szerint erre a legmegfelelőbb stílus a blues. Fogadni mernék rá, hogy – mivel noise rockot játszotok – ti nem értetek egyet ezzel…

Úgy vélem, hogy a zene (sok más művészeti ágazattal egyetemben) összeköti az embereket. Egy légtérben állva, ugyanannak a dalnak az energiájában osztozva ráébredünk, hogy mind ugyanabból a forrásból származunk. Nyilván öntudatlanul is japán elemek épülnek a zenénkbe, amivel a kulturális sajátosságainkat fejezzük ki, és csodálatos érzés kontinensről kontinensre járni és érezni, hogy mégis gond nélkül egy hullámhosszra tudunk kerülni a hallgatóságunkkal.

A napokban egy dél-amerikai zenészekből álló zenekar (Che Sudaka) megemlítette, hogy a legőrültebb közönségük Japánban van. Nektek is ez a tapasztalatotok?

Ez érdekes, mert nekem ez még nem tűnt fel…  A japán koncertlátogatóink inkább befelé fordulóak.  Ezt eddig egyfajta kulturális beidegződésnek véltem, de lehet, hogy csak az adott együttes rajongóin múlik.

Címkék:
 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>