Durva volt ez 16-a éjszaka, halljátok. Nem csoda, hogy a délelőtt kimaradt a többségnek. Kivéve azon lúzereket, akik már álomba lebegték magukat Joplin Anya fellépése előtt. Itt ténferegnek, hogy mi lesz már, isszák a vizet, meg tapossák a maradék fűszálakat, közben meg Joe Cocker bandája rendezkedik a színpadon. Mindegy, fúj a szél, friss a levegő, úgyhogy várjuk nagyon az újabb napot. Hallod, egy évadnyi élmény minden nap!

Joe Cocker kezd. Gondolom, nem bíztak benne, hogy később is színpadra fog tudni állni, bár nála gyári telepítésben fut a hallucinatív rángás program. Meg is adta a jelszót mára: Lets go get stoned!

Cocker: Sztonduljunk!

A koncert végén meg már borult össze mindenki, mintha nem is tudom, hajnal lenne, meg világvége.

Aztán persze az is eljött. Nyomja mindenki a laza tömésű füstölendőket meg a junókat, mert vihar van. Nem csak a hangzás száll el, de még a színpadok is szinte.
—–
Estig aludtam, kellett az előző nap után, és csak Country Joe-ékról maradtam le – hát, nem szidtam magam. Ten Years After – gyerünk, roptuk, amíg bírtuk. Szerintem ez volt a legrakabilibb itt a fesztiválon. Nem ez az elszállós vagy leülős, lehúzós, deep zene – ez roll volt a javából.

Woodstock: legrakabilibb

A The Band kicsit uncsi vlt, de hát amúgy is pihenni kellett, azt meg jó ülve is hallgatni, és Johnny Winter meg amúgy is rongylábazó hírben állt, kellett az energia, és az éjféllel jött is a dzsonibigud.

Éjfél: dzsonibigud

A Blood, Sweat & Tears nem az én műfajom, valahogy bulihoz kevés, otthonra sok, de majd ha lesz házam Ohióban, a kerti partin betolom őket, addig is meg emésztem azt az eszméletlen koncertet, amit a Crosby, Stills, Nash & Youngtól kaptunk. Ha a Who felkészült, akkor ez meg vizsgamunka volt. Egyedi és csodás.
Akusztikusan kezdtek, és utána húztak bele a kábelekbe – sajna, be kell vallanom, engem vitt a fless messzire, úgyhogy csak a kezdésüket mutatom meg, a többit víz alatt töltöttem a mindent vivő búvárszerelésemben:

Így kezdtek:

Búvárszerelés Crosby, Stills, Nash & Youngtól

A búvárélményem közepéről:

Mélymerülés

A legelszántabbaknak a szervezők reggelire zenebohócokat tálaltak, s bár nem volt egy Travolta sem a környéken, azért mindenki megköszönte a vendéglátást:

Pre-Travolta, Pre-Grease

Vége van, ennyi volt – mondogattuk. De szóltak, van még egy fellépő. Hendrix itt van, ő a záró ajándék. Egy seattle-i fekete srác, balkezes istennyila, és az angolok már rég odakozmáltak tőle. Itt, az USA-ban csak mostanság fut a szekere, már nem is trióban nyomja, hanem nagy bandát akar. És valóban, tele is lett a színpad, a fokozhatatlan fokzódott. Egy áthaluzott 24 óra végén, reggel majdnem 9-kor Hendrix nekiállt, és nem fogta vissza magát.

A végén lement a Hey Joe, aztán így fejezte be:

Hendrix closing

Hát hogy menjünk innen haza, vagy akárhová is ezek után?

Címkék:
 

Eddig egy hozzászólás

  1. zsutti szerint:

    Köszönet ezért a három posztért! Az egyik legjobb sorozat, amivel mostanában találkoztam a magyar interneten!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>