Szigetelés és elmélkedés: Roy Paci, The XX, Fish!, The Stone Roses

A pénteki napon azon kaptuk magunkat a különböző színpadok előtt, hogy mindenféléről elmélyülten elmélkedünk, ahelyett, hogy a színpadra koncentrálnánk, de azért néha-néha felkaptuk a fejünket.

Az első eszmefuttatásunk kiváltó oka az volt, hogy az idén kifejezetten nehéz volt független újságíróként belépőhöz jutni, csak a legbennfentesebbeket ért ez a megtiszteltetés. Kivételesen volt időnk bőven, ezért a romantikus hajóútra szavaztunk, aminek több előnye is van. Először is felér egy kellemes városnézéssel, másrészt az ember kimarad a héves tömegnyomorból, ami annyira sose hiányzik, harmadrészt három sört is meg lehet inni az út alatt, ugyanis nem éppen egy szárnyashajó, amire szálltunk, negyedrészt, a fesztivál közepén értünk partot, pár méterre a Világzenei színpadtól, ahova készültünk. Fél héttől ugyanis az olasz Roy Paci & Aretuska lépett fel, mi pedig percre pontosan értünk a hajdani színházas helyszínhez és letelepedtünk a lankás dombon. A szicíliai Roy Paci gond nélkül az ujjára csavarta a népet, ami alap egy olyasvalakitől, aki ezt a szakmát Manu Chao mellett tanulta ki. A saját zenekarában azonban Pacinak saját fúvósai vannak, így ő főleg énekel és csak alkalmanként szabadul rá a híres trombitájára, de az olyankor elsöprő élmény. Paci és kísérő zenekara nem először járt Magyarországon, ugyanis korábban a Szigeten és az A38-on is megtáncoltatta a publikumot a Viva la vida! jegyében, ami az egyik legjobb dalának is a címe. Egy kis lapozgatás után rájöttünk, hogy a Világzenei színpad műsora erősebb, mint magáé a Nagyszínpadé, ráadásul egyértelműen itt perdülnek a legkönnyebben táncra a fiatalok, így érthetetlen, miért nem borították be a táncteret valamivel, ami meggátolja, hogy itt konstans homokviharban kelljen dzsihádot vívnia az embernek… A szóhasználat nem véletlen, ugyanis Pacinak rengeteg erősen politikai, pontosabban baloldali töltetű dala van, még a “Bella Ciao” is elhangzott vagy kétszer.

Roy Paci & Aretuska – Sziget 2012

De mit érdekel egy átlag fesztiválozót a politika? Sorolhatnánk a politikai töltetű dalszövegek garmadát felsorakoztató fellépőket, de minek? A mai fesztiválok a kikapcsolódásról szólnak, nincsenek politikai vagy szociális üzenetek, a lényeg a szórakoztatás, no és hogy a lehető legtöbbet költsünk. De ne feszüljünk rá erre a témára, ez csak egy észrevétel, amin elmorfondírozik az, aki még Clashen, Dead Kennedysen és Chumbawambán nőtt fel a múlt évezredben, tenni úgyse lehet sokat, mint ahogy a tánctér ledeszkázása se rajtunk múlik.

Volt egy találkánk a pálinkaháznál, ami az alap-találkozóhelyünkként szolgált, ezért akaratlanul is bele kellett néznünk a The XX koncertjébe. Sokáig csak beszélgettünk, mert úgy tűnt, még hangolnak, vagy valami elnyújtott intro zajlik, aztán ráébredtünk, hogy ez már a koncert. A lányoknak tetszett, így sajnos beljebb kellett mennünk. A kommentelők ilyenkor szokták ellentmondást nem tűrően leszögezni, hogy amennyiben a kritikus nem szereti az adott zenekart, akkor ne írjon róla, hanem inkább költözzön valami trópusi környékre (a lányok is ezt hajtogatták…). Én ugyan ezzel nem értek egyet, azzal viszont igen, hogy mindenkinek más az ízlése. Ezért csak röviden és halkan – hogy minél kevesebb átok szálljon rám – annyit jegyeznék meg, hogy a The XX számai engem a puccos hotelek liftzenéire emlékeztetnek, illetve elalváshoz biztosan tökéletesek, de egy fesztivál nagyszínpadára én biztos nem raktam volna a zenekart. Nem kell, hogy minden fellépő letépje az arcunkat és felgyújtsa a dobszerkót, de némi életet azért elvárok, legalább egy kis dögöt.

The XX – Stars, live Sziget 2012

Rock n’ rollra kiéhezve kapóra jött az Open színpad közelsége, ahol éppen a Fish! csapott a húrok közé. Senior Hal és társai szokás szerint beszóltak mindenkinek, aki a látókörükbe merészkedett. A korábbi Csinálj lemezt! című album elsősorban a kis zenei „miliőnk” elé tartott görbe tükröt, az aránylag újnak nevezhető Sav viszont nagyjából minden irritáló emberi lénynek: kispolgároknak, celebeknek, konformistáknak, kamu zenekaroknak, menedzsereknek és képmutatóknak. Sok ember így nem marad, de azok mind összetömörültek a sátorban. Az időnként a The Hives-ra hajazó kellemesen szaggatott gitárfutamok ellenére a Sav akár rádióbarát is lehetne, Kovács Krisztián pedig tökéletes frontember.
Fish! – Mi vagyunk itt
Hitünkben megerősödve, rock n’ rollal feltöltve, következhetett az idei Sziget legnagyobb durranása, a The Stone Roses! Ehhez képest elég kevés ember gyűlt össze a nagyszínpad előtt, megdöbbentően könnyen lehetett átvágni a tömegen egészen előre. Erre két magyarázat van: 1, átlagosan sokkal kevesebb látogatója volt az idei Sziget fesztiválnak, 2, túl sok volt a tizenhat évnyi kihagyás a The Stone Roses részéről. Valószínűleg mindkettő igaz, valóban érezhetően kevesebbet kellett tülekedni idén, és a többség még óvodás vagy kisiskolás volt, amikor a tánczenét és a pszichedelikus rockot egyesítő zenekar feloszlott. A feloszlásuk előtt még gyorsan megbüntettek minket 1996-ban egy katasztrofális fellépéssel, ami szépen tükrözte a zenekar akkori szétesettségét. Mivel nagy kedvencem a The Stone Roses, és a tagok egytől egyig nagyon nehéz emberek, rettegtem attól, hogy az érzékeny egyensúly nem lesz rendben ezen a napon és egymást ignoráló, sértődött és érzéketlen zenészeket látunk majd, ami tönkre tette volna a napunkat. Meg azt a tizenhat évet, amit vártunk… A félelmem szép lassan elszállt, az, hogy kevesen vannak, csak azért aggasztott, nehogy megsértődjenek manchesteri hőseink az alulreprezentáltságon. Mi mással is kezdtek volna hát, mint az “I wanna be adored” című sztárhimnusszal? Ennek ellenére kicsit nehezen indult be a koncert, a zenekar részéről ugyanúgy, mint a közönség. Aztán a “Ten Storey Lovesong”-nál Reni és Mani, vagyis a ritmusszekció elkezdte húzni magával a többieket és innen már nem volt megállás.
The Stone Roses – Ten Storey Lovesong, live Sziget 2012
A félidőt és az egyik csúcspontot a populáris “Fool’s Gold” volt hivatott jelezni, de Ian Brown hangja túl erőtlen volt, a mozgása meg túl angyalföldi, John Squire gitárjátéka pedig túl szétcsúszott. A második félidőben aztán már mindenki megtalálta a “hangját”. A közönség is. Sőt, voltak lányok, akik egészen felfedték magukat valakinek a nyakában ülve, így a kivetítők villámgyorsan megteltek lelkes csupasz mellekkel, ami biztos a zenekart is feldobta, mindenesetre kapóra jött a “Love Spreads” című dal, amely végül az igazi csúcspontnak bizonyult, és amely után már csak tartani kellett a szintet.

The Stone Roses – Love Spreads, live Sziget 2012

És tartották is. A majomkirály és társai fel tudtak nőni az őket körülvevő hype-hoz, és ezzel tartoztak is nekünk. Mi pedig elégedetten evakuáltuk magunkat a szigetről.

Breaking News! A zenekar időjárási és biztonsági okokból lemondta a ma esti koncertjét, amelyre a romániai Summer Well fesztiválon került volna sor. Too bad…