Csak előállt idén is egy újabb bóvli DVD-vel karácsonyra a U2! De most nem róluk lesz szó, hanem a Burzum ünnepi ajándékcsomagjáról, bár közel sem olyan rémisztő, mint a Sunday Bloody Sunday volt az ír fosmesterektől. (Rejtett lejárató párhuzam.)

Éppen húsz éve, 1991 nyáréjein alkotta meg Varg Vikernes azokat a primitív zeneszámait, amelyek a tél beálltával első két nagylemeze gerincét képezték, és hamarosan a világhír csúcsára röpítették. Ezt a dalíró korszakát vette két évtized távlatából ma váratlanul revízió alá, mondván, a dalok végre elnyerhetik azt a hangzást, ahogyan anno szerette volna, ha megszólalnának. Nemtom, de talán ez a természet rendje, 2011 a nagy haknik éve lett.

A korai Burzum-albumok varázsát az adta, hogy minden hangnak tétje volt bennük, a minimál megszólalás egyrészt alkotójuk árnyát közvetítette áttétek nélkül, másrészt sötét dinamikai hullámzást tett lehetővé a gonoszkodó dalokon belül. Az új válogatáslemez (From Depths of Darkness, régi számok átdolgozásai tehát, afféle soron kívüli album, egyórányi merítés) most inkább olyan, mintha egy zenekart hallanék, és néhány számnak jót tettek a teltebb szólamok: a Key to the Gate konkrétan Morbid Angeles magasságokba emelkedik, szélvész Voivoddal megspékelve – persze ez az eredeti változatban is nyilvánvaló volt, de a tömény muzsika és az énekstílus a legutóbbi, Csihar Attilával készült Mayhem-nagylemezre is fölférne. Egy személyben komoly teljesítmény olyan honfitárs triókkal fölvenni megint a versenyt, mint mondjuk a pusztító Tsjuder. Születtek érdekes tételek, akad, ahol tovább domborodnak a régi jellegzetességek, ám gyakran elvesznek az újabb változatokban, amelyeket legutóbbi nagylemeze felvételeivel egy időben rögzített. (Fallen, még tavaly nyáron; nosztalgikus hangulatba zuhanva?)

Noha a norvég fekete fém és főként a Burzum alapvető stílusjegye nyers monotonsága volt, ez az egysíkúság szándékolt visszafogottsága révén valaha azért tudott élettel telni, mert a megvont határokon belül viszont bármi megengedetté vált, vagyis minden ütem élesben ment. A megindokolt spontaneitás az új felvételeknél szükségszerűen legyengült, hisz egyrészt ismerjük már a számokat, másrészt a kidolgozottabb hanggépezet mindent egy szintre emelt, egyenletesen sűrűn melankolikus végterméket kaptunk. Vikernes éneke tompa, mély és dörmögő, nem ereszti ki régi harcos sikolyait (helyenként megint csak death metalos kísérletet tesz rá, mint a nyitó szám invokációjánál, ahonnét aztán „klasszikus Satyriconba” vált), a modernizált Lost, Forgotten Sad Spirit szintén pöpec töltete mellett pedig rammsteiniül szürke ez az újkori „vokálteljesítmény” – régebben a furcsaságok direkt szándékot sejtettek, most inkább kopottságot. Bölcs, akár tiszteletre méltó, tekintettel a mögötte húzódó életműre, mégsem megszállott (ami jobb esetben ugyanaz, mint épp őtőle tudjuk: démon daimon).

Nem mágikus, de bivalyerős lemez született. A történelmi mélységekből előkapart Ea, Lord of the Depths (itt Varg hangja is egész jó), a Spell of Destruction és a tízperces otromba Snu Mikrokosmos’ Tegn ebben a formájában is alázza például a Wataint (az ének szinte azonos), a Deathspell Omegát vagy a Nachtmystiumot, hogy csak három újkori vetélytársát említsem a komplexitásra törekvők közül. A My Journey to the Stars további érdekes színfolt: szinte poposan változatos, a Darkthrone-t idézi, földalatti berkekben régebben a Nargaroth hajazott erre (Euronymoust siratva), de akár a honi Hell Street Six is felvehetné repertoárjába a helyenkénti brites gitárhajlítások okán.

Mostanra nyilván rájött mindenki, hogy nem a Black Sabbath újjáalakulásáról szólt ez a hír, de a valódi feketeszombat és a metálzene kapcsolatáról további okosságokat találhat az északi germán mitológiát is elemző új magyar Burzum-kötet (könyv-link) Pogányság című fejezetében (hogy kik azok a szerelempapnők, és miért is sántít az Ördög). (Elárulom: a valkűrök hetedik hó péntek 13-án, a megtisztító isteni menyegző napján válogatták meg a versengésre jelentkező férfiak közül a leginkább rátermetteket, hogy éjjel gyermeket nemzenek Freya papnőinek, és az egyik feladat eközben a hatalmas Fenrir farkas rituális legyőzése volt, szájpadlása kitekerése révén, ezért húztak hát védőcipőt, és ezért bicegtek. A győztes végül agancsokat kapott, a Szarvas Isten földi megtestesítője lett erre az éjszakára – a közönséges vikingek sohasem hordtak szarvakat a sisakjukon, ez közkeletű történeti tévhit… Miként a későbbi boszorkányszombatos elferdítések is, de erről most már tényleg a könyvet, Vikernest érdemes faggatni!)

Címkék:
 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>