A Gödör péntek este ritka jó párosítással lepte meg a tengerszint alatt gyülekező műértő tömeget. A fiatalokat a harmadik nagylemezét csiszolgató Hangmás mozgathatta meg, a korábbi generációt pedig az igazi modern törzsi zenét játszó örökéletű Korai Öröm. 

A Hangmás ötvözi a retrós újhullám, a diszkópunk és az indie gitárzenék legsúlyosabb jellemzőit. Rendszeresen felmerül a Joy Division neve velük kapcsolatban, de mostanra már annyira kiforrott és egyéni a hangzásuk, hogy maximum olyan párhuzamokat érdemes csak húzni, hogy körülbelül azt az űrt töltik be mostanság kis hazánkban, amit az Európa Kiadó tölthetett be a nyolcvanas években. A hitelességhez vezető legrövidebb út, ha az ember a még dobogó szívét nyújtja át vérben forgó delejes szemekkel a közönségnek, ahogy Minda Endre teszi ezt koncertről koncertre mikrofonnal a kezében.

Az első perctől kezdve ugyanaz az elektrobugi, az az epileptikus hiperaktivitás kíséri a We Are Modern, vagy az Alone in the Office szűk keresztmetszetű társadalomkritikus mondandóját. Endre általában mintha nem is lenne tudatában a körülötte zajló eseményeknek, beszippantja a zene, vagy inkább ő szippantja be a zenét, de ezúttal meglepően sokat kommunikált a közönséggel. A Hangmás-koncertek mindig magukkal ragadják az embert, mert elég ráhagyatkozni a frontemberre, aki egyben gályarab és korbácsos, mazochista és szadista, áldozat és gyilkos. A szemében visszaköszönnek fájó emlékszilánkjaink és a valamikor boldog beteljesüléssel kecsegtetett kikerülhetetlen randa végzet. Most azonban, hogy Endre nem csak ösztönből, hanem tudatosan húzta magával a közönséget, egészen fergetegesre sikeredett a koncert.

A Korai Öröm szerencsére sose lett trendi, így csak azok járnak a fellépéseikre, akik igazán értékelik az univerzum zenéit ötvöző, különleges törzsi rituálékat. Több napnyi tömény Tarr Béla-fíling után pedig igazi rekreációs tevékenység részt venni egy Korai Öröm koncerten.

A törzsi ütemekre a csakrák kinyíltak, az őssejtek kirobbantak az éterbe, mi pedig egy spirális köldökzsinóron másztunk vissza egy ősi időbe. Kísérőnek a sajátos táncot lejtő Vécsi Tibit kaptuk, aki velünk együtt zötykölődött az időférgek vontatta velorexen egyik kontinensről a másikra. A pszichedelikus folyamzene csapongott, a három perkás pedig az utolsó valóságfüggő agysejtünket is szétkloffolta, Tibi szokás szerint csak úszott a zenével. Nekünk nem volt más dolgunk, mint csatlakozni hozzá, és átadni testünket – lelkünk mocskos kis stopposát – a ritmusoknak. Minden pórusunkon szivárgott befelé a Korai jellegzetes ösztönzenéje, és az se zavart senkit, ha ősembermozgású raszták és kis híján félmeztelen amazonok révültek körülötte.

Címkék:
 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>