Mint kiöregedő zenei újságírót, egyre kevesebb zenekar, vagy koncert tud beindítani, amikor azonban megláttam azt a régi szép időket idéző felhozatalt, amelyben egy napon szerepelt a Testament, a Body Count, a Faith No More és a Metallica, legyűrhetetlen vágyat éreztem, hogy a kezemben tudhassam a jeles napra szóló jegyet.

Mint az kiderült, erre csak úgy volt lehetőség, ha interneten megrendelem, majd, miután kifizettem, futárral elhozatom magamnak. Még ez utóbbi lehúzásszaga se tudott eltántorítani, mert a csontjaimban éreztem, hogy idén nem lesz ennél tökéletesebb felhozatalú nap elérhető közelségben. Szóval befutott a jegy, egy régi szegedi haver személyében társ is akadt a túrához, már csak ki kellett várni június 4-ét.

Thurston Moore A38-as, és a VHK Barba Negra Track-es bulijai (mindkettő zseniális volt mellesleg) közé beékelt napon tehát sűrű sörözések közepette kirongyoltunk egy szervezett busszal (és annak tapló sofőrjével, aki ráadásul Céline Dionnal kínzott bennünket kifelé menet) Bécsbe. Fél három és fél négy között becserkésztük a fesztivált, amelynek amúgy a Hajógyári sziget mintájára egy sziget adott otthont a Dunán. Miután bejutottunk, gyorsan felmértük a terepet, ami sok meglepetést nem tartogatott: merch-pultok, kaja-pultok, Zipfer-pultok. És már kezdett is a Testament. Jólesett ez az oldschool darálás a tűző napon, még ha a hangzás nem is volt tökéletes, de Chuck Billy törzsfőnök vezetésével az ős-thrash metal banda azért rendesen leszakította a fejünket. Jó volt újra látni őket.

Setlist:

Over the Wall
Rise Up
More Than Meets the Eye
Native Blood
Practice What You Preach
The New Order
Into the Pit
3 Days in Darkness
Disciples of the Watch

Közben azt is felfedeztük, hogy a két egymás mellett álló színpad előtti küzdőteret egy biztonsági kordonnal félbevágták, így előzendő meg a durvább hullámzásokat, ha komolyabban megindulna a tömeg. Dicséretes elővigyázatosság, de annyi hátránya azért volt, hogy így csak egy szűk folyosón lehetett a színpadokhoz közelebb eső részre jutni, ami ekkor még könnyen ment, de a Faith No More előtt már szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt. A nagyobbik baj az volt, hogy csak hátul lehetett innivalóhoz jutni, vagyis, ha kifogytál, ki kellett jönnöd erről a területről, és csak egy órás sorban állással tudtál visszajutni előre. Az isteni szikrának köszönhetően elővigyázatosan négyesével vettük a söröket/fröccsöket.

A dupla színpados megoldásnak köszönhetően két koncert között mindössze pár perc (tényleg!) szünet volt, hiszen amíg az egyik színpadon ment a koncert, addig a másikon bőven volt idő beállni. Igen szimpatikus megoldás! Így aztán a Testament után rögtön következett a szintén nem mai csirkékből álló Body Count, a jó öreg Ice-T – teljes nevén “Ice motherfucking T, bitch!”, ahogyan azt a művész nyomatékosította – vezetésével. Talán rájuk voltam a legkíváncsibb, mert őket utoljára 1994-ben láttam a Vörösmarty Művelődési Házban. Nos, nem tagadták meg magukat: slágerparádé, némi kötekedés a miheztartást végett, circle pitre való buzdítás, a végén pedig az elmaradhatatlan himnusz, a Copkiller. A Public Enemy-től lenyúlták a színpadi testőrség ötletét, plusz még két segéd-rapper is aládolgozott Ice-T-nek, sőt, ha jól értettem, egyikük, maga a frontember fia. A Body Count egyébként itt kezdte a nyári koncertkörútját, de én hibát nem találtam az előadásban, még a két kedvencemet, a Voodoo-t és a There Goes the Neighborhoodot is elnyomták, ráadásul egymás után.

Setlist:

Body Count’s in the House
Body M/F Count
Masters of Revenge
Bowels of the Devil
Necessary Evil
Manslaughter
Drive By
Voodoo
There Goes the Neighborhood
Body Count
KKK Bitch
Talk Shit, Get Shot
Disorder (The Exploited-feldolgozás)
Cop Killer

Most, hogy 18 év után végre megjelent az új Faith No More-lemez, a Sol Invictus, igen kíváncsi voltam, hogy miként szólnak majd a dalok élőben. Sokan csalódtak az albumban, de én az elégedettek táborát gazdagítottam, most pedig itt volt az alkalom, hogy koncerten is meghallgassam őket.

Mike Pattonék fanyar humorának megfelelően, bőrnacis bajor szerkóban léptek színpadra, hál’ istennek minket nem érintett ez a fricska, így széles vigyorral fogadtuk a nyitó Motherfuckert. Az egyik legjobb szám az új lemezről – hibátlan kezdés. Ezt követően azonban legnagyobb meglepetésemre régi dalok következtek szinte végig, csak a Black Friday-t szúrták be középre, és a legvégére még beszorították a Matadort és a Superhero-t. Nagyon azért nem sírtam, hogy kénytelen vagyok a legpatinásabb FNM-számokat végigszenvedni, mindenesetre meglepődtem, hogy különösebben nem erőltetik az új szerzeményeket. A koncert egynegyedét tették csak ki a Sol Invictus-dalok, így aztán minden adott volt egy össznépi összeboruláshoz, következhetett a hullámvasútozás feltartott kézzel. A sokoktávos ámokfutó főhősünk szokás szerint kifordult magából, és bár cipőfűzőt most nem fogyasztott, egészen elmebeteg arcokat vágott. Az őrült vágta meg-megszakadt pár pillanatra, lásd Evidence és Easy, de akinek már volt dolga mániákus depresszióssal, az tudhatta, hogy ezek mind csak átmeneti nyugalmi állapotok, a következő pillanatban a beteg már bármire képes… Kirívó atrocitások végül nem történtek, volt is némi hiányérzetem, amikor levonultak a színpadról.

Setlist:

Motherfucker
Be Aggressive
Caffeine
Evidence
Epic
Black Friday
Surprise! You’re Dead!
Midlife Crisis
Spirit
The Gentle Art of Making Enemies
Easy
Last Cup of Sorrow
Matador
Ashes to Ashes
Superhero

A Metallica már régóta egy intézmény. Bár vannak, akik a thrash metal árulóit, a Napster botrány negatív hőseit, vagy csak egy pénzköpő masinát látnak bennük, az érdemeiket senki se veheti el tőlük. A Metallicát szeretni nem egy futó kaland, hanem életre szóló házasság. Sőt, már-már egy vallás, mert még ha nem is mindig hallgatják meg imáinkat, attól még istenek maradnak. Arról nem tehetnek, hogy úgy alakult, az első öt albumuk annyira erősre sikeredett, hogy azóta se tudják őket felülmúlni.

Voltam már pár Metallica-koncerten, és mindig szerettem azt a feszültséggel teli várakozást, ami megelőzte a színpadra lépésüket. Ezt most elsősorban a The Broilers nevű osztrák banda nehezítette meg, akiknek a fellépését végig kellett szenvednünk – a viszonyítás végett, mintha mondjuk az Alvin és a mókusok lépett volna fel Hetfieldék előtt –, másodsorban elég hülyén nézett ki az a kb. hatvan ember, akiket felsorakoztattak a színpadra, a dobszerkó mögé, hogy – gondolom, a Metallica-rajongói klub szerencséseiként – testközelből követhessék végig a zenészek minden rezdülését. És nem az irigység beszél belőlem, tényleg bizarr látvány volt, ahogy ott álldogáltak idétlenül vagy húsz percen keresztül. Aztán csak felcsendültek A Jó, a Rossz és a Csúf első taktusai, miközben Tuco („ismertebb nevén a Patkány”) a temetőben rohangált a hatalmas kivetítőkön. Nem létezik tökéletesebb bevonuló-zene.

A kezdés erős volt: Fuel és For Whom The Bell Tolls, Hetfield pedig ott terpesztett az elnyűhetetlen fekete 501-es Levi’s-ében, tépte a vascsillagos gitárját, a magának a Suicidal Tendencies-ben nevet szerző Rob Trujillo pedig vadember módjára, guggolva járkált körülötte vicsorogva. A veszett indián és a gonosz western-hős vitték el a showt, Kirk Hammettnek, mintha rossz napja lett volna, vagy csak ő is öregszik, mint Ulrich. A No Remorse, a King Nothing és a Disposable Heroes után kapunk először levegőt, mert jön a párterápiás The Unforgiven II, a teljesen felesleges Cyanide (valaki magyarázza el, miért ragaszkodnak ehhez a dalhoz!), és az új, de nem túl meggyőző Lords of Summer.

Ez volt az a pont, ahol leült a koncert, de aztán a Sad But True dallamai mindent feledtettek, és ettől fogva már nem is volt megállás, jött a lovasroham: egy kedvenc az …And Justice for Allról, a The Frayed Ends of Sanity, a lézershow-val megtámogatott One, és a mindent elsöprő Master of Puppets, Damage, Inc, Fade to Black, Seek & Destroy, ráadásként pedig a Creeping Death és az Enter Sandman sok ezer ember kántálásával és fekete lufikkal. Ekkor már rég mindegy volt, hogy a cin megfelelően szól-e, vagy, hogy a basszus egyensúlyban van-e a gitárral, vagy hogy a srácok időnként a színpadon álló rajongóknak bohóckodnak: a Metallica játszik nekünk, kedvenc zsarnokunkkal az élen, aki bár sajnos megtanult énekelni, legalább már nem hivalkodik vele. Ja, és igen, kiejtették a Nothing Else Matters-t a programból, pedig eredetileg rajta volt a listán… újabb bizonyíték arra, hogy van Isten!

Setlist:

Fuel
For Whom The Bell Tolls

No Remorse
King Nothing
Disposable Heroes
The Unforgiven II
Cyanide
Lords of Summer
Sad But True
The Frayed Ends of Sanity
One
Master Of Puppets
Damage, Inc.
Fade to Black
Seek & Destroy
Ráadás:
Creeping Death
Enter Sandman
Címkék:
 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>