A Bring Me The Horizon koncertje a Dürer Kertben jó példa arra, hogy kinőttük már azt a kelet-európai betegséget, miszerint képtelenek vagyunk elhozni Magyarországra friss, aktuális nagy neveket.

A kilencvenes évekre jellemző volt, hogy csak a már megkopott fényű, haknizó, hajdan volt nagy sztárok vetődtek el kis hazánkba, és ez a tendencia még a kétezres években is érezhető volt. Közben viszont úgy látszik, hogy felnőtt egy új koncertszervező generáció, amely fáradságot és pénzt nem kímélve az éppen csúcsra járatott bandákat vadássza le nekünk.

A Bring Me The Horizon abszolút ebbe a kategóriába tartozik, ráadásul a death metalt mathcore-ral és egy kis emóval ötvöző zenekar abszolút a fiatal generációt szólítja meg. De még mielőtt bárki is elkezdene fanyalogni, szerintem inkább BMTH-ra járjanak a 15-16 évesek, mint Fluor Tomira… Meg is telt a Dürer annak rendje és módja szerint, és a brit Architects szettje után (amelyet szintén nagyon lelkesen fogadott a közönség), este 10-kor már színpadra is vetette magát a sheffieldi kvintett.

A hét éve létező, de még mindig kölyköknek kinéző, viszont rommá tetovált srácok levitték az ember fejét. Szólhattak volna jobban, de mint mindig, a jelenlét kárpótolt. Oliver Sykes kellemes csalódást okozott azzal, hogy mindent megtett a közönséggel való kommunikációért, és apait-anyait beleadott, egy pillanatig se volt hakni szaga a produkciónak. A másik meglepetést az aránylag újfiúnak számító (a BMTH-be 2009-ben belépő) Jona Weinhofen ritmusgitáros okozta, aki a dallamosabb részeket énekelte ki Oli helyett, de ha kellett hörgött is, nyilván azért, hogy az énekesnek ne menjen el a hangja a koncert felénél. Ez a profizmus és összeszokottság sokat hozzátett ahhoz, hogy az amúgy is épp eléggé komplex zene ne hulljon atomjaira.

BMtH koncert / Réti Zsolt fotói

Aztán, ha már egy egyetemi épületben lépett fel a Bring Me The Horizon, kaptunk is az arcunkba egy alapos pogó-kurzust, ugyanis Oli végigjátszatta velünk az összes lehetséges verziót: wall of death, circle pit, moshpit, body surfing, etc. Ehhez a társasjátékhoz mondjuk a Dürer falai kicsit rugalmatlannak bizonyultak, de azért a tömeg lelkesen engedelmeskedett minden parancsnak (leülsz, felugrasz). A koncert ezáltal egy pillanatig se ült le, sőt, a „romantikusabb” számok kifejezetten jól jöttek, leszámítva, hogy ilyenkor zúdultak előre a „tea-filter” lányok, akik a körülményekről megfeledkezve beküzdötték magukat a halálzónába, hogy aztán pár perc múlva öntudatra ébredve kimeneküljenek onnan. A ráadásban pedig mi mást kaptunk volna, mint a két legnagyobb slágert, a Chelsea Smile-t és az It Never Ends-et. Oli felpörgette, kenyérre kente és megdicsérte a magyarokat, az egy óra leteltével pedig elküldött mindenkit a picsába és jó éjszakát kívánt. Ahogy kell.

 

Címkék:
 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>