A VOLT Fesztiválnak kiélveztük minden pillanatát, a legelsőtől a legutolsóig, szigorúan mérlegelve mindegyik nap, hogy szerintünk melyik fellépő adta a legjobb koncertet. Íme az összesítésünk a koncertbeszámolókkal egyetemben: PASO, Queens Of The Stone Age, Parkway Drive, Billy Talent, Marky Ramone’s Blitzkrieg.

A nulladik nap (kedd) legjobb koncertje: PASO

Pannonia Allstars Ska Orchestra a lehető legtökéletesebb fesztiválindító zenekar! KRSA és már külföldön is hatalmas becsben tartott ska-kollektívája hat óra magasságában csapott a húrok közé és egyből oda is vonzotta az OTP Bank – Petőfi Rádió Színpad elé mindazokat, akik ideje korán megérkeztek, végeztek sátruk felállításával, és már össze is spanoltak szomszédjaikkal. És ez bizony nem kevés ember, a közönség egyre csak duzzadt, komplett családok táncoltak a tömegben az olyan slágerekre, mint a Budapest, a Helló Gagarin, a Hungarian Dish, vagy a Tenkes kapitánya. A Trónok harca előtt tisztelgő Game of Thrones Theme című vadonatúj dalt mindjárt az elején elsütötték, a végére hagyva például az oldszkúl Lakótelepet, ami a kezdeteket idézte, így foglalva keretbe a PASO munkásságát. Ez összhangban is van a zenekar azon tervével, miszerint a tizedik születésnapjukat úgy akarják megünnepelni – mit ad isten; egész évben!-, hogy a koncertrepertoárjukba a slágerek, illetve kedvencek mellé beemelnek régebbi, ritkán játszott dalokat is. A koncertet önfeledt fieszta-hangulat uralta, ami elsősorban rozé fröccs- és sörlocsolásban, kollektív táncra perdülésben és a legfontosabb tárgyaink szanaszét hajigálásában nyilvánult meg. A zenekar a VIP-ben folytatta a fiesztázást, aminek az lett a vége, hogy KRSÁt a szófák nem megfelelő használatáért jól ki is dobták…

Az első nap (szerda) legjobb koncertje: QOTSA

21:30-kor a Telekom Nagyszínpad hátterében megjelent a négy ablaküvegszerűség kivetítve, amelyek szépen egymás után összetörtek, így jelezve a Queens Of The Stone Age koncertjének kezdetét. A stoner rock címkét tagadó, valójában sokszínű, hatalmas zenei spektrumot lefedő, Palm Springs-ből, a kaliforniai sivatag közepéből származó zenekar nem hazudtolta meg önmagát, az egyik legelsöprőbb számukkal, a Feel Good Hit Of The Summerrel kezdtek. A feszes, lendületes koncert később se nagyon vesztett a sebességéből, sorba kaptuk az új és a régebbi albumok slágereit, mint a No One Knows, a My God Is The Sun, az If I Had A Tail, vagy a Go With The Flow. Mindezt szemkápráztató vetítés kísérte, amely elsősorban a legfrissebb számok képi világára épített. Minden a helyén volt, kiválóan szólt a zenekar, és mindenki nagy beleéléssel játszott, de leginkább Michael Shuman engedte el magát, no és a mindig elegáns Troy Van Leeuwen gitáros, akit a koncert végére már leelőzött a saját gitárja. Joshnak énekeltetnie se kellett a közönséget, a megfelelő pillanatokban automatikusan bekapcsolódtak a VOLTosok. Elől aprításban se volt hiány, a pogóból például a Bohemian Betyars tagjai is kivették a részüket. A lendület és a slágerparádé következtében, amikor Josh Homme és társai hatvanöt perc után levonultak, felmerült az emberben a kérdés, hogy vajon mi lesz a ráadásban. Nos, a választ gyorsan megkaptuk: nem volt ráadás, a királynők jöttek, láttak és győztek. Nem volt szükség olyan rock’n’roll klisékre, mint visszatapsolás, és ez így volt kerek egész.

A második nap (csütörtök) legjobb koncertje: Parkway Drive

Az este hatkor kezdődő, könyörtelen metalcore-t játszó Parkway Drive koncertjén ausztrálok lépten-nyomon circle pitek kialakítására buzdították a népet. A közönségnek mindössze az első pár szám alatt volt szüksége némi ösztönzésre, amint odaért mindenki, kezes bárányként őrültek meg Winston McCall, a frontember parancsára. Az Ausztrália legeslegszebb vidékéről, a keleti part közepén fekvő Byron Bay-ből származó zenekar időnként meghökkentő módon a harminc fokos, langyos, soproni időre panaszkodott, pedig hát azért Ausztráliáról senkinek sem a nagykabátos zimankó ugrik be elsőre. Jia O’Connor basszeros például úgy néz ki, mint aki egész életét egy szörfdeszkán töltötte és még tetováltatni se volt ideje kiugrani a partra, nem úgy, mint az énekesnek, aki nem igen sajnálta magától a tintát eddigi életpályája során. Komolyra fordítva a szót, az elsősegélyért felelős szolgálat nemcsak az énekest locsolta slaggal – aki azért ilyenkor letette a mikrofont, nehogy agyoncsapja az áram –, hanem a közönség első sorait is. Az elhivatott természetvédők hírében álló Parkway Drive bandája nem fárasztotta a fesztiválozókat propagandadumákkal, inkább hagyták, hogy a dalszövegek maguk helyett beszéljenek. Pusztán a hangfalakra kivetített, bolygónkat ábrázoló molinók emlékeztettek minket arra, hogy lenne még némi teendőnk azért, hogy unokáink számára is élhető  maradjon a Föld. A koncert vége felé a brutális, csótánytaposó zúzás egy picit visszafogottabbá vált és funkysabb témák kerültek előtérbe. Bátran állíthatjuk, hogy az ausztrálok jó hírét viszik majd a világban további útjaik során a VOLTnak, és ez kölcsönös lesz.

A harmadik nap (péntek) legjobb koncertje: Billy Talent

A kanadai Billy Talent az utóbbi húsz év egyik legüdítőbb színfoltja a punk színtéren. És nem pop-punkról beszélünk, hanem aréna-punkról – már, ha van egyáltalán ilyen kategória. Rég nem született ilyen karcos, szívből jövő, lendületes punk-rock zene, pláne Justin Bieber szülőhazájából – aki mellesleg a zenekar nagy rajongója, de ez inkább maradjon köztünk… A Billy Talent simán lehetne a Green Day trónkövetelője, ha szerencsétlenségére nem mindig Billie Joe-ékkal egy időben rukkolna ki új albumaival. Úgy írják a slágereket, mint ahogyan más leviszi a szemetet, így a koncert során is csak kapkodtuk a fejünket, ahogy egymást érték az olyan számok, mint a Surprise, Surprise, Falling Leaves, Saint Veronika, Stand Up And Run, Covered In Cowerdice, vagy a végére hagyott Red Flag. Mivel nem tizenéves kölykökről, hanem érett, harmincéves, az önpusztításon már túllépett arcokról van szó, a dalszövegek is tartalmasabbak, ami nem jelenti azt, hogy elveszett volna a punk attitűd, hanem csak pozitív üzeneteket lőnek ki ugyanazzal a lendülettel, mint korábban. A lengyel felmenőkkel bíró Benjamin Kowalewicz – akinek az angol kiejtése egészen európai hangzású – belopta magát a magyar rajongók szívébe, amikor két szám között kijelentette, hogy legszívesebben megfordítaná a kivándorlási hullámot, hiszen nálunk jó a sör, jó a kaja és gyönyörűek a lányok – hogy őt idézzük. Nem sokkal később elgondolkodhatott, miként teremthetne azért egyensúlyt, ezért végül felhozott egy egészen váratlan negatívumot: a pálinkát! A tömeg ezt nem hagyta annyiban, „Pálinka! Pálinka! Pálinka!” rigmussal tüntetett. Ha már a nézők reakciójáról beszélünk, meg kell említenünk, hogy a korábbi Papa Roach fellépésével szemben, ezúttal nem a circle pit volt a favorizált rajongói alakzat, hanem sokkal inkább az egymás nyakában állás. Nem ülés, állás! Teli torokból rikácsolás, brutálisan őszinte hajleüvöltés, és végletes zúzás, meg amit akartok. Plusz érzelmek, de ezt megbocsátjuk.

A negyedik nap (szombat) legjobb koncertje: Marky Ramone’s Blitzkrieg

A magát a punkot elindító Ramones zenekar egyik nagy túlélője, a Ramones-hagyatékot kezelő Marky Ramone együttese, a Marky Ramone’s Blitzkrieg kora este lépett az OTP Bank – Petőfi Rádió Színpadára, hogy a nevéhez méltóan legázoljon bennünket másfél perces punk-himnuszaival. A Ramones múltjához méltóan itt is cirka harminc számot kaptunk háromnegyed órába sűrítve, a számokat csak a legendás „one-two-three-four” beszámolással választotta el egymástól. A szemek természetesen elsősorban Markyra, a dobosra szegeződtek, hiszen ő, ha nem is alapító tag, de oszlopos tagja volt a Ramones-nak (1978-1983; 1989-1996), és kisebb csoda, hogy még életben van (Joey, Dee Dee és Johnny már elhunytak), sőt gond nélkül tartja azt a csak a Ramones-ra jellemző ritmust, amivel hajdan megalapozták a sikerüket. A Johnny (gitár) és Dee Dee (basszusgitár) klónok között ráadásul nem kisebb név markolta a mikrofont, mint Andrew WK, a hírhedt partyállat. Anélkül, hogy mélyebben elmerülnénk Andrew életrajzában, azt mindenképpen meg kell említenünk, hogy nemrég felállította a dobolás világrekordját: huszonnégy órán keresztül csépelte a bőröket. Itt azonban Joey Ramone hajdani frontembert kellett helyettesítenie és még újfiúnak számít a zenekarban, hiszen májusban volt az első fellépésük egy kis New York-i klubban – előtte a Misfits ex-énekese, Michael Graves énekelt Markyval. Andrew kiváló frontember, szerencsére nem próbálta utánozni Joey színpadi mozdulatait, hanem teljesen magát adta, hatalmas terpeszben, zilált hajjal, fehér pólóban és felakasztott szemekkel zúzott. A setlist hibátlan volt – persze elviseltünk volna még egyszer ennyi dalt. A Rockaway Beach-csel kezdtek, majd a teljesség igénye nélkül elhangzott a Teenage Lobotomy, az I Don’t Care, a Sheena Is A Punk Rocker, Nagy Feró kedvence, aBeat On The Brat, a Rock & Roll Highschool, és a KKK Took My Baby Away is. Talán csak egyetlen egy szám kapott felkonferálást, a Pet Semetary, közben Marky Ramone csókokat dobált minimál dobszerkója mögül. A ráadásban Markyék a Wonderful World eljátszásával tisztelegtek Joey emléke előtt, aki ezt a feldolgozást már szólóban jelentette meg, a legvégére pedig a Blietzkrieg Bopot hagyták, amire az elöl zajló koszos punk-pogót Andrew parancsára felváltotta egy laza circle pit. Ezután pedig levonultak, mintha mi sem történt volna, pedig hát egy zenetörténeti pillanat szemtanúi lehettünk, önként vetettük magunkat a Marky Ramone & Andrew WK úthenger alá, hogy aztán boldog vigyorral az arcunkon feküdjünk a földön kilapítva!

Címkék:
 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>