Antipop go Australia II. – Airbourne

A dél-ausztráliai Warrnamboolban két dolog van: bálnák és az Airbourne zenekar. Nehéz eldönteni, melyik a zavarba ejtőbb: beismerten feldolgozás-zenekarnak lenni, vagy folyvást tagadni, hogy nyúlunk valakit? Vagy bálnának lenni…

A hét éve alakult ausztrál Airbourne mindössze két albumot tett le eddig az asztalra (Runnin’ Wild – 2007; No Guts. No Glory. – 2010), Európában valamilyen rejtélyes oknál fogva mégis közismert, illetve sokak által kedvelt együttes. Az Airbourne nem csak a teljes AC/DC hangzást lopta el tokkal-vonóval, hanem még a minimalista külsőt is koppintják.
Airbourne – Too Much, Too Young, Too Fast

Fogalmazhatnánk úgy is, hogy míg a tribute zenekarok tisztelegnek bálványaik előtt, addig az Airbourne pofátlanul végig akar sétálni azon a kényelmesre taposott ösvényen, amit az AC/DC tört magának. Ha csak egy fikarcnyi kreativitás lenne az Airbourne-ban, akkor legalább egy icipici többletet fel lehetne fedezni legalább a második albumukon, de ők egy az egyben letettek az asztalra egy közepes AC/DC albumot, minden plusz nélkül. Persze, meg lehet hallgatni a No Guts. No Glory.-t, mert végül is jófajta hard rock recept alapján készült, de… minek? Hiszen ott az eredeti…